A nap tűzött a szemembe, a karjaim forróak voltak, de mégis jól éreztem magam. Hisz végre ott lehettem, ahol már hosszú-hosszú ideje akartam. Hátam az öreg fa törzsének döntöttem, a nap felé fordítottam arcomat, szemeimet lehunytam, és élveztem a napsütést. A gyenge szellő kellemesen simogatta a karomat, nyakamat, arcomat, lábamat, derekamat. Vidám madárcsicsergés hangját hozta a szél, a távolban egy patak vidám csobogását lehetett hallani. Minden tökéletes volt. Szinte már túl tökéletes. Aki kívülről látta volna azt az idilli pillanatot, nem gondolta volna, hogy ez a srác megjárta a poklok poklát…
Tavaly nyáron még meg akartam halni. Azt hittem, hogy nincs már esély. Hogy az én lelkem már annyira megromlott, hogy csak a halál segíthet rajta. Halottnak éreztem magam belül. Üresnek. Élettelennek. Aztán fordult a kocka. Anyám beíratott egy szanatóriumba. Azok voltam ám a pokoli hónapok. Pár hónappal később az orvos egészségesnek nyilvánított. Én sem hittem, hogy valaha fel fogok épülni abból a lelki nyomorból, amiben voltam. De sikerült. Apám is hitt volna bennem. Anyám már kevésbé. Ő mindig is túl pesszimista volt. Legfőképpen velem. Nagyot sóhajtottam és lassan kinyitottam a szemem. Aprókat pislogtam, majd amikor már tisztán láttam, hunyorogva körülnéztem. Föltápászkodtam a földről, kinyújtóztattam elgémberedett végtagjaimat és hazafelé indultam. A nap utolsó sugarai még utoljára minden erejüket belevetve sütöttek át a fák között, hogy aztán lassan átadhassák a helyüket a csillagoknak a hatalmas égbolton. Miközben kisétáltam az erdőből, a szél a hajamba kapott és az arcom elé sodorta. És akkor megpillantottam valamit…
